Már hónapokkal ezelőtt elterveztem, hogy még mielőtt megszületik a fiam elkezdem a blogírást, hogy semmi ne maradjon ki, minden számomra fontos dolog "papírra" legyen vetve, de mint minden mást szita agyam ezt az elhatározást is feleslegesnek tartotta elraktározni, így egészen a mai napig nem is jutott eszembe.
Akárhonnan is nézzük az első napok-hetek, úgy elrohantak mellettünk, hogy szinte még fel sem fogtam, már most egy csomó olyan dolog van amire nem vagy csak alig emlékszem.
Eredetileg 2015. november 3-ra vártuk Rolandot. Fogadott orvosom nem volt, mert az orvos aki a lányomat világra segítette nyugdíjba vonult és azóta sem találtam helyette mást.
Sajnos az élet úgy hozta, hogy a terhességem 38. hetében 2015. Október 21-én kórházba kerültem, mert valamilyen oknál fogva nem maradt meg bennem semmilyen étel illetve ital. Hosszas töprengés után az egyik orvos úgy döntött mivel az előző szülésem is császár volt október 26-ára kiír császármetszésre, nehogy valami baj legyen a babával a fennálló probléma miatt. Az orvos 24-én délután közölte velem, hogy akkor hétfőn császár, mire a fiam úgy gondolta ő bizony nem vár addig, és még 24-én este 8-kor rögtön 5 perces fájásokkal adta a tudtomra, hogy hamarosan találkozunk. Eleinte úgy volt akár még normál szülés is lehet, legalábbis hagyják, hogy megpróbáljam, de a végére csak a császármetszés maradt. Liza születéséről nem volt emlékem, mert altatásban császároztak, így nem tudtam mire számítsak, kellemetlen volt a dolog és nagyon fáztam, de minden probléma (ami csak nekem tűnt annak) megszűnt, amikor először hallottam felsírni és szemtől szembe találkozhattam Vele.
Nem ő az első gyermekem, van már egy szépséges és életvidám majdnem 10 éves lánykám. Miatta adtam a fejem először a blogírásra, hogy az apró-cseprő és a nagy és még nagyobb események, örömök és bánatok, mérföldkövek mind-mind megőrzésre kerülhessenek, és ő is láthassa milyen is volt amikor ő még kislány volt.
Ezt az elvet követve emlékőrzés címszóval próbálom le vagy inkább feljegyezni a kicsi fiammal való eseményeket is, hátha ő is olyan áhítattal nézi olvassa majd a róla szóló bejegyzéseket mint, Liza a nővére.
A kórházi napok gyorsan elteltek, én gyorsan regenerálódtam, amire szükség is volt, mert a párom október 27-én utazott ki Angliába, így én egyedül maradtam itthon a két gyerekkel.
Az itthonlét első hetében a nagylány nem ment suliba itthon maradt velem, hogy segítsen, ha szükségem van rá, és korlátlan mennyiségben tudjon babázni, amire a suli mellett nem lett volna kapacitása.
Borsó mindössze két hetes volt amikor számára is megkezdődött a nagybetűs élet, a rohanós mindennapok. Reggel 6- 1/4 7 körül indulás Lizával a suliba, majd miután elválunk tőle a sulinál vissza haza, és délután ismét rohanás a suliba majd onnan ismét haza. Legnagyobb szerencsémre a sok utazást nagyon-nagyon jól tűrte-tűri, viszonylag ritkán szakad el nála a cérna. Na de akkor, ha elszakad kezdődik a ne mulass, az ordítás ezerrel. Eleinte ebben az esetben megnyugtatni sem lehetett, mert a cumit élből elutasította, ezért rászokott az ujj szopizásra, mivel ezt aggasztónak találtam mindenféle cselt és fortélyt bevetve másfél hete (2016.02.07) sikerült elérnem, hogy kb 2 percig bent maradjon az a fránya cumi és nap mint nap sikerült többet és többet a nyűgős pillanatokban cumiztatni. Mára már megszokott és kedves társsá vált a cumi.
Mint a kisbabák legnagyobb részének nekünk is sok sok kellemetlen percet, órát okozott és még most is okoz a hasfájás. Többféle szert kipróbáltunk és végül az vált be amit kipróbálás nélkül elvből elutasítottam az Espumisan csepp. Innen is látszik csak mert nem vagyunk jó véleménnyel valamiről nem biztos, hogy megéri elutasítani, főleg ha a gyermek egészsége és nyugalma a tét.
